A kenyér tisztelete

A legrégebbi feljegyzés a kenyérről: Az Úr imája:

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”

Nagyon-nagyon mélyen beleivódott a magyar emberek lelkébe a kenyér szeretete. Ebben az időszakban nem  krémes, habos süteményt sütöttünk, hanem kovászos kenyeret.

A kovászt – az élet jelképét – ajándékba kaptuk, amivel a lisztet, a sót és a langyos vizet megdagasztottuk. A dagasztás lényege a  homogén tésztába minél több levegőt dolgozzunk bele. A délelőtti dagasztás után  többször hajtogattuk, majd délután formáztuk, szakajtóba helyeztük, és egy éjszakát a hűtőben pihentettük.

A régi módszert átszabva a mai világra, többször rövid időt foglalkoztunk a kenyértésztával, és a hűtőszekrény segítségével a sütési időpontot is tudtuk szabályozni. A kemence helyett a sütő legnagyobb hőmérsékletén ropogós pirosra sütöttük.

Ellátottjaink egy közmondással fejezték ki véleményüket:

„Kicsi volt, jó volt, mint az acsádi gánica!”